Papp-Fekete Niki

perinatális szemléletű gyógypedagógus, gyászcsoport-vezető, metamorf kezelő

• Ha a blogomat olvasnád, ide kattints

Lelki kísérő – úton a belső szabadságod felé

Hiszem, hogy a lélek a szeretetteljes odafordulásban gyógyul.

Én nem egy külső szakértőként szegődöm melléd, hanem egyfajta „keresztanya” szerepben kísérlek.
Azért tudok biztonságos, tiszta és ítéletmentes teret tartani neked, mert én magam is megjártam a poklot, amin Te is keresztül mész.

Végzettségem szerint gyógypedagógus vagyok.
Ismerem az idegrendszer normál és patológiás működését.
Elmélyültem a perinatális pszichológiában, így az egyén életéről rendszerszemléletben, a születésen és a halálon túlmutató időkeretben gondolkodom.
A szakmai tapasztalataimnál is hangsúlyosabb az önmagam megértése érdekében végzett, 14 éve tartó, folyamatos önismereti munkám.
A nehezített megfoganásom, a traumatikus szülésélményem, az anyaságom kezdeti nehézségei és a párkapcsolatomban megélt agresszió mind megfejtésre váró feladatok voltak.
Sokáig én is áldozatként éltem az életemet, elszenvedője voltam a sorsomnak. A belső gyermekem gyógyítása tette hozzáférhetővé az eltemetett emlékeimet. Ez vezetett el az élethazugságaim felismeréséhez, és a bántalmazó házasságomból való kilépéshez.
A valóság felvállalása transzgenerációs gyógyulási folyamatot indított el a családomban. Megértettem, ki vagyok én, és mi a dolgom ezen a világon. Személyes megéléseim érzékennyé tettek mindenfajta bántalmazással kapcsolatban.

„A csodák mindig a legnagyobb szükségben születnek.”

A hozzám érkező nők és férfiak általában úgy érzik, hogy fásult, tehetetlen elszenvedői az életüknek, de reménykednek abban, hogy az élet több annál, mint, ahol aktuálisan megrekedtek.

A megjelenő testi tünetek mögött mindig a lélek tükröződéseit találom.

Tapasztalatom alapján az elakadások mélyén szinte mindig egy láthatatlan, mélyen eltemetett gyászfolyamat húzódik meg.
Ez ritkán a klasszikus haláleset: sokkal inkább egy tudattalan veszteségélmény fájdalma.

Miben áll a szuperképességem?- Mély, intuitív hallgatás: Túl a szavak szintjén. Nemcsak azt hallom meg, amit elmondasz, hanem azokat a frekvenciákat is, amiket magadba temettél.-A tiszta tükör: Elvárások és játszmák nélkül látlak. Segítek lefejteni az élethazugságokat, hogy leplezetlenül és bátran egységbe kerülhess önmagaddal.- Megtartó, szent jelenlét: Olyan biztonságos teret teremtek, amelyben találkozhatsz az önvalóddal és ennek a tapasztalásnak az ereje a szobából kilépve is veled marad.

A módszerem: Test-Lélek-Szellem integrációA kísérésem során a metamorf kezelés finom, energetikai érintéseit kötöm össze a jelenlét alapú, megtartó beszélgetéssel, a szubtilis aromaterápia hatásaival és egyéb intuitívan választott eszközökkel.
A metamorfózis segít a sejtszintű és transzgenerációs blokkok feloldásában, míg a beszélgetés során integráljuk és tudatosítjuk a felszínre bukkanó megéléseket.
Nem tanítalak, hanem mintát adok.

Spirálszemlélettel dolgozom: a sémáidat nem eltüntetjük, hanem megtanuljuk őket megszelídíteni és szeretni, hogy az ismerős börtönből végül megérkezz a belső szabadságodba.

A tér, ami megnyílik mellettem

„Hétről hétre érkeztem meg a mindig finom illatú kis női szentélybe, ahová belépve halk zene és meghittség fogadott. Beszélgetések, asszociációs játékok, teák, aromavizek, fonalak segítették a beleereszkedést az intimitásba. Engedtem, hogy jöjjön, aminek jönnie kell: tisztulást, megbocsátást, új erőt találtam. Lehettem gyerek, lehettem elveszett, lehettem bármilyen. Niki tartott. Magabiztos, erős vezetést kaptam végtelen szelídséggel párosítva. Hagyatkozhattam, mert tudtam, jó kezekben vagyok.”
Kustár Blanka

„Biztonságos és elfogadó térben tudok megosztani veled bármit. Szeretem, hogy sosem minősíted azt, ami elhangzik. Egyszerűen csak hagyod, hogy minden szó, érzés, gondolat előkerüljön. Nem ijedsz meg semmiféle érzelemtől és úgy maradsz együttérző, hogy közben meg is tudsz tartani.”
Lupkovics Edit

„Amikor veled beszélgetek, azt érzem, hogy valahogy mélyebben hallgatsz meg, empátiával, intuícióval vagy jelen, túl a szavak szintjén… teljes egészében látsz mindig, és ezáltal, mint egy tükör, valahogy segítesz egységbe kerülni magammal. Elvárások nélkül lehetek úgy, ahogy vagyok, és ez felszabadító.”
Szmola-Komoróczy Szilvi

„Azért jó nekem veled beszélgetni, mert teljesen, leplezetlenül őszinte tudok melletted lenni. Magamnak sem hazudok, ha veled vagyok, nem maszatolok, nem leplezek, nem nagyítok fel semmit. Meghallgatsz, meghallasz. Olyan erő van benned, ami bennem is – azonos energiaszinten, mélységekben mozgunk.”
Kustár Blanka

Hogyan dolgozunk együtt? - Egyéni keretekNem sémákban gondolkodom, a közös munka intuitív, ám a gyógyuláshoz biztonságot adó, fix határokkal működik.

Tiszteletdíj és elköteleződésAz első, 2 órás feltáró alkalom díja fixen 30 000 Ft, amely után döntünk a közös folytatásról. A további alkalmak díja 30 000 - 40 000 Ft között alakul, a részleteket az első alkalommal egyeztetjük.

"Amikor lépsz, többé nem leszel ott, ahol voltál."

Szeretettel:
Niki

• Mégis a bemutatkozóddal kezdem

Viszlát, apa. Viszlát, polc.

Sokszor úgy érzem magam, mintha egy tárgy lennék, amit használat után visszatettek a polcra. Kislányként sóvárgtam az apám szeretete után. Úgy szerettem volna, hogy észrevegyen, figyeljen rám, érdekeljem őt. De ő vagy közömbösséget mutatott irántam, vagy haragudott rám. Amikor időnként úgy éreztem, hogy végre figyel, akkor pedig valami nem stimmelt, mert nekem a testemben rossz érzések lettek. Utána pedig megint úgy tett, mintha nem is léteznék. Biztosan valami rosszat csináltam. Semmit sem értettem. Aztán megint érezni kezdtem a sóvárgást. A veszekedéseik forgatókönyv szerint zajlottak. Először szavakkal verték egymást, majd tárgyak repültek, végül apám fizikai ereje győzött. Anyám elment. És sohatöbbé nem akart visszajönni. Meghalni akart. Ez volt az a helyzet mindig, melyben az apám végre észrevett, végre figyelt rám, végre érdekeltem őt, olyankor úgy éreztem, végre szeret. Hiába féltem tőle, örültem annak, hogy ölbe vesz és velem foglalkozik. Csak aztán megint azok a rossz érzések voltak. És ő utána megint átnézett rajtam. A vágyakozás, az undor és a düh idővel szorosan összefonódtak bennem. Persze ezt akkor még nem tudtam. Az első kapcsolatomban valahogy mindig odáztam az intimitást. Magamat hibáztattam érte, azt hittem valami baj van velem. Biztos voltam benne, hogy valamit rosszul csinálok. Volt valami ismerőssége annak, hogy folyton a figyelemért sóvárogtam, miközben úgy éreztem, hogy „csak arra kellek”. Otthonosnak tűnt ez, hát hozzámentem. A terápiás munkám során figyeltem fel arra, hogy a megélésem egyfajta mintázatot mutat. Az intim együttlétek után mindig kihasználva éreztem magam. Mint egy tárgy, amit használat után visszatettek a polcra. Emlékbetöréseim lettek a gyerekkori abúzusról. Rájöttem, hogy egy séma alapján kapcsolódom. Tarthatatlannak tűnt, hát elváltam. A kapcsolódásaimban ugyanis megjelent a minta újra. Az volt az élményem, hogy „aki polcra tesz, annál van az erő”. Ebből következtettem arra, hogy aki így cselekszik, az biztosan nem kerül polcra. Ez a gondolat biztosította egy ideig annak a biztonságát, hogy engem soha többé nem tesz senki semmilyen polcra. Kipróbáltam milyen az, ha más sóvárog a polcról miattam. Legalábbis azt hittem, hogy ezt csinálom. Aztán szép lassan rájöttem, hogy a minta olyan erős, hogy csak önámítás volt azt hinnem, hogy a történet másik oldalán vagyok. Helyette újabb polcokra másztam fel.Aztán jött A Férfi. Más volt. Az volt a legfigyelmeztetőbb jel számomra, hogy nem sóvárogtam. Nagyon tudatosan dolgoztam akkor ezzel a témával. Át akartam írni a sémát. Azzal tréningeztem az idegrendszeremet, hogy a szokatlant, az ismeretlent választottam. Azt az utat, amerre nem mennék. Úgy tűnt, hogy ez beválik.Aztán egy terheltebb időszakban azon kaptam magam, hogy megint a polcon vagyok. Borzasztóan csalódott voltam. Hibáztattam magam, hogy nem vettem észre, hogy ugyanaz van. A Férfi továbbra is más volt. Ez sehogysem illett a mintába. Ebből sejtettem, hogy ugyanaz azért mégsem lehet. Szembesültem azzal, hogy a séma bennem van. Elválaszthatatlanul a részem és valószínűleg örökre az is marad.A séma tulajdonképpen folyamatosan lehetőséget biztosít arra, hogy életem legnagyobb fájdalmát újraéljem és ezáltal gyógyítsam magam. Nem akarom már felülírni. Megfigyelem és közben egyre jobban megismerem. Kérdéseket teszek fel és válaszokat kapok általa. Szelídítem.Tudatos vagyok arra, hogy foglalkoznom kell az önértékelésem fejlesztésével és az önbizalmam növelésével, mert ezek deficitje adja a séma bázisát. Figyelek rá, hogy ne maradjak egyedül a sémával járó magányérzettel. Ennek érdekében sokat beszélek róla A Férfival és a barátaimmal is.Mivel egyre jobban ismerem a sémát, és tudom, hogy a múltban él, ezért gyanússá válok magam számára, amikor a polcon érzem magam. Ilyenkor behívom a realitáskontrollt és kérdezek:– Tényleg az történik, amit most megélek?– Tényleg a mostban vagyok?Persze az aktuális érzések annyira valóságosnak tűnnek, hogy a zsigeri válasz az, hogy igen. Tudom, hogy ez „kisNiki” megélése, úgyhogy tovább megyek és „közgyűlést” tartok: megkérdezem a felnőttet, a kamaszt, a belső kritikust, az anyát is. Kétségtelenül meggyőznek az ellenkezőjéről.Újabban már az író is jelen van, akinek nagyon sokat köszönhetek. Miatta kerül a tapasztalásom egyre gyakrabban kívülre, ami abban segít nekem, hogy éberen tartja a sémára való tudatosságomat. A megosztásaimra érkező reakciók és visszajelzések valahogy közösségivé teszik a problémámat, ami csökkenti a magányérzetemet.Ma már nagyon gyorsan felismerem a sémát. Néhány nappal ezelőtt, miután bizalommal megnyíltam valakinek, egy váratlan élethelyzetnek köszönhetően ismét azt éltem át, hogy az illető a polcra tett. Az élmény azonnal berántott és már a múltban is voltam, és csak azt éreztem, hogy nagyon fáj. Mindössze néhány perc elteltével viszont már tudtam, hogy a sémareakció miatt érzem magam annyira borzasztóan. Amikor ezt tudatosítottam, akkor tudtam csak átélni a meghiúsult találkozó miatt érzett teljesen normális mértékű csalódottságomat. A séma szelídítésével szűnik az önostorozásom is. Már nem korholom magam amiatt, hogy „megint ugyanaz van”. Hogy is lenne ez ugyanaz, mint amikor napokra, sőt hetekre egy polcra tett értéktelen tárgynak éreztem magam? Nem ugyanaz, hanem csak nyomokban ismerős.

olvasói visszhang

„Niki, én csak halkan, csendben, olykor gombóccal a torkomban olvasom minden egyes sorodat – minden alkalommal. És közben örülök, hogy megírod, hogy beleállsz, és hogy olyan dolgokról beszélsz, ami szinte minden családban sajnos, de előfordul. Fontos amiket írsz, és fontos, hogy olvassuk.”
Stircula Dóri

Amikor a szükségben születik a gondviselés

Van, hogy egy veszteség azért érkezik, hogy rámutasson egy korábbira, amit nem gyászoltál el. Amikor erre rájössz, akkor találkozol a gondviseléssel, és kifájhatod magad.Tavaly ősszel nagy döntést hoztunk, és házat vettünk. Nagyon részletes tervet készítettünk a felújítás kapcsán. Először a 30 négyzetméteres melléképületet hoztuk rendbe, oda költöztünk be az albérletből. Terveink szerint pár hétig laktunk volna benne, míg a „nagyház” átalakításával elkészülünk.De az élet másképp hozta. Minden szaktudás és alaposság ellenére a felújítási munkák kezdetekor kiderült, hogy az átalakítások nem lehetségesek, és a házunk sokkal rosszabb állapotban van, mint azt gondoltuk. Hetekig tartott az újratervezés. Statikusok, tervezők, kivitelezők... Végül arra a döntésre jutottunk, hogy a bontás a leggazdaságosabb döntés hosszútávon. Újabb, sokkal nagyobb tervezésbe kezdtünk.Közben tél lett, és eltűnt a 30 négyzetméter romantikus bája. SOS megoldást kellett találnunk arra, hogy a melléképületben hosszabb távon lakhassunk a kiskamasszal. Újabb tervezés, számolgatás. Konténer, mobilház, könnyűszerkezet... Végül A Férfi megtervezett és kivitelezett egy körülbelül 15 négyzetméteres hozzáépítést. Csináltuk, megoldottuk, mert muszáj volt. A váratlan helyzetek megoldása közben én még nagyobb biztonságra leltem. Korábban is tudtam, hogy ezermester A Férfim, de amikor a két kezével házat teremtett nekünk, akkor meg is tapasztaltam. A nagyobb élettérben levegőhöz jutottunk ugyan, de a váratlan kiadások és a vállalkozásunk megtorpanása miatt anyagi nehézségekkel kellett szembenéznünk.Közben szerveztük az esküvőnket, aminek kapcsán folyamatosan arra törekedtünk, hogy „jó” döntéseket hozzunk a nehéz anyagi helyzet ellenére is. Az esküvő óta eltelt hetek pedig korántsem voltak mézesek. Meghiúsult munkák, visszatartott kifizetések, egzisztenciális szorongás, kapcsolati feszültségek... Megoldáskeresés, csalódás, még több feszültség. Alig néhány hét alatt olyan mélyen találtuk magunkat a sémáink fogságában, mint soha azelőtt. Vergődni kezdtünk a szülői minták hálójában. Ki-kihámoztuk magunkat kis időre, de a mindennapok stresszeiben beletekeredtünk újra meg újra ugyanabba. Olyan kilátástalannak érződődött. A szorongó-ambivalens és a bizonytalan-elkerülő kötődéseink násztáncát jártuk.Aztán volt egy éjszaka, három álommal... Én a közös babánk illatát szívtam magamba, a Férfim várandósan látott engem, és az egyik barátnőm álmodott velünk és egy babaággyal... Napok óta késett... Reménykedni és várakozni kezdtünk.Aztán nem jött mégsem. A csalódottság érzése óhatatlanul visszataszított bennünket a pókhálós parkettre. És mi egymásnak feszültünk megint. A feszülésben átélhetővé vált a fájdalom. És amikor hangot adtunk neki, kiderült, hogy mi fáj annyira: elmulasztottuk a közösen álmodott otthon elgyászolását. Meg akartuk oldani, gyorsan új terveket készítettünk, amik olyan nagyra sikerültek, hogy túlnőttek rajtunk. Legalábbis a mostunkon.A kimondástól végre ismét levegőhöz jutottunk. Most fáj. Kapcsolódunk ebben. Hálásak vagyunk. Időt adunk a gyásznak.

olvasói visszhang

„A konkrét dolgok, amiket megosztasz, sokszor késztetnek továbbgondolásra, adnak bátorságot, hogy lehet másképp is kezelni, mint ahogy én szoktam, vagy hittem. Biztonságos, szabad, elgondolkodtató és inspiráló veled beszélgetni.”
Lupkovics Edit

Máshol vagy.

A hétköznapi helyzetekbe bújnak be a triggerek. Azt sem tudod, mi van, egyszer csak máshol vagy. Ez a disszociáció. Flörtölés közben hangzott el egy ilyen mondat: „Használhatnád másra is a szádat, ahelyett, hogy ilyeneket mondasz...” Az agyam még kacér mosollyal reagált a hallottakra, de a következő másodpercben elkezdtem zuhanni egy sötét, mély gödörbe. És csak azt hallottam megállíthatatlanul visszhangozva: „Fogd már be a pofádat, te agyatlan semmirekellő!” Más időbe és térbe kerültem. Sötétben voltam. Egyedül. Egy-egy pillanatra visszatért a tudatom, láttam a férjem az ittben és éreztem az érintését. Aztán megint zuhanás, és a fullasztó semmiben találtam magam. Utána újra a jelenben. Akkor már a hangját is hallottam:– Látom, hogy valami lett. Mi történik veled? Mi érintett meg? Itt vagyok. Szeretlek.
– Az, hogy azt mondtad fogjam be. Tudom, hogy nem azt mondtad. De én azt hallottam.
– Értem. Itt vagyok veled. Szeretlek. Fontos vagy nekem és értékes, amit mondasz.A múlt és a jelen határán kezdenek csorogni a könnyeim. A fájdalom és a hála egyszerre sír. Olyan hirtelen ér véget, mint ahogyan jött. Újra érzem a testem és a reggelünk könnyedségével járó testérzeteket is.– Gyere, menjünk ki a konyhába. Lépjünk ki ebből a térből.
– Megyek. Csak még leírom ezt. Kérlek, főzd meg addig a kávét.A disszociációm régebben órákig is tartott, volt, hogy belealudtam abba az apatikus sötétségbe. Hihetetlenül büszke vagyok magamra, hogy ma már percek alatt lezajlik, ráadásul úgy, hogy a tudatom végig aktív, és le tudja követni lépésről lépésre a folyamatot.
Ha te is ismered ezt a zuhanást, szeretném, ha tudnád: van kiút belőle.

olvasói visszhang

„Az volt mindig is a legnagyobb baj, hogy az áldozatok nagy része nem tudott hova menekülni, nem volt egy külső, biztonságos megtartó erő, amelyben látva és értve lehet lenni anélkül, hogy meghazudtolnának vagy megítélnének... Minden újabb ilyen írással közelebb kerülünk egy biztonságos világhoz.”
Arató Bianka